egy karamell latte

Egy hónapja ilyenkor ugyanebben a kávézóban üldögéltem az otthontól messze. A zöld tea minden kortyja reményekkel volt tele, hogy végre mások is észreveszik, mire vagyok képes. Bár az esélyt megkaptam, nem tudtam élni vele. Az egyetlen esélyem volt és én nem voltam elég erős, nem voltam elég jó. Lehet, így kellett lennie. Valami miatt. 

 

Vajon miért gondolom, hogy ennek még nincs vége?

A kihűlt karamellás csodám már  nem is ízlik annyira.

Vigaszdíj a vesztesnek.

 

 

..tudod, mégis úgy érzem, hogy ott a helyem. Abban a csapatban hiányzik valaki. Csak azt nem értem, ők miért nem hiányolnak onnan. Miért nem veszik észre?

 

Lehet, hogy tovább kellene állnom és nem foglalkoznom a kudarcokkal.

 

Előre, csakis pozitívan.

Talán egy másik városban.

 

aki végül nem lettem..

Mennyire is tud fájni a kudarc, hogy végül nem lehettem az a lány, akire büszkék lehetnek a szülei. Aki megpakolja a szakadt bőröndjét, majd elindul világot látni és megváltja azt a gondolataival, az ügyességével és a véget nem érő motivációjával.


Ez az a lány, aki végül nem lehettem...

Első az új élet határából

Tehát most itt vagyok. Februárban bepakoltam az álmaim, beszuszakoltam az életem a rozoga, szakadt bőröndömbe. Magammal hoztam a reményeimet és azt a kávéscsészét, rajta a Klimt képpel.

 

Minden reggel ebből ittam a tejeskávét, jól felöltöztem és elindultam szélben, esőben, hidegben. Emlékszem, hogy mindig fáztam. A játszótéren rendszeresen egy férfi végzett reggeli gyakorlatokat, majd  ott volt a husky, akit mindig megsimogattunk, az útkereszteződés, a buszmegálló, a híd, azok a tipikus angol házak, az esti futások, a hétvégi parkozás.

 

Majd a hétfői megbeszélések, a kis tó a laborépület mellett, a kórház, ahová az utolsó hónapban annyira magabiztosan mentem, a tejes teák, a sütemények, a mappám, az I love my job-bögrém. Majd az utolsó kép, talán az egyetlen, egy doboz csoki és egy képeslap.

 

Túl egyszerű lett volna, valljuk be, az élet nem így működik.

 

Eltelt a nyár, most pedig már az őszi hidegben megyek futni reggel, mikor senki nincs az utcákon.

Itt a Kuckó, a kiskocsi, amit már nagyjából vezetni is tudok (ha nem vesszük figyelembe azt a bokrot..), a reggeli kávék, az alma-mániám és a változatlan mogyoróvaj-imádatom.

 

Itt vagyok megint, új reményekkel. Sokszor feladtam volna, sokszor csak mentem volna bárhová, el innen. De a fene nagy büszkeségem, én aztán nem adom fel! Mikor végre ott vagyok, ahol lennem kell. Küzdök én azért az egyetlen helyért, amit nekem találtak ki. Szükségük van rám, ahogy nekem is rájuk. Mint ahogy a kamillateának is a mézre vagy a reggeleknek az ölelésre.

 

 

Újrakezdés

A régi bejegyzések elvesztése nem esett jól. Az utolsó mozzanatot 2011. márciusából mentettem el, az utóbbi 2 év pedig nyomtalanul eltűnt.  Tehát 2 évnyi gondolatsor veszett el. Érzések, pillanatok, dallamok, nagy találkozások, az a bizonyos villámcsapás, az élet.
Most érett meg, hogy visszatérjek, újrainduljon a Szárnnyal Futás. Megint egy új kezdet, megint egy új élet, új város, új remények.
 

Vándor lettem egy bőrödnyi érzéssel telepakolva.

save

 

 

 

 

 

A Szárnnyal Futás b13-as oldalát eddig sikerült elmentenem. 

 

a szerző