Tehát most itt vagyok. Februárban bepakoltam az álmaim, beszuszakoltam az életem a rozoga, szakadt bőröndömbe. Magammal hoztam a reményeimet és azt a kávéscsészét, rajta a Klimt képpel.
Minden reggel ebből ittam a tejeskávét, jól felöltöztem és elindultam szélben, esőben, hidegben. Emlékszem, hogy mindig fáztam. A játszótéren rendszeresen egy férfi végzett reggeli gyakorlatokat, majd ott volt a husky, akit mindig megsimogattunk, az útkereszteződés, a buszmegálló, a híd, azok a tipikus angol házak, az esti futások, a hétvégi parkozás.
Majd a hétfői megbeszélések, a kis tó a laborépület mellett, a kórház, ahová az utolsó hónapban annyira magabiztosan mentem, a tejes teák, a sütemények, a mappám, az I love my job-bögrém. Majd az utolsó kép, talán az egyetlen, egy doboz csoki és egy képeslap.
Túl egyszerű lett volna, valljuk be, az élet nem így működik.
Eltelt a nyár, most pedig már az őszi hidegben megyek futni reggel, mikor senki nincs az utcákon.
Itt a Kuckó, a kiskocsi, amit már nagyjából vezetni is tudok (ha nem vesszük figyelembe azt a bokrot..), a reggeli kávék, az alma-mániám és a változatlan mogyoróvaj-imádatom.
Itt vagyok megint, új reményekkel. Sokszor feladtam volna, sokszor csak mentem volna bárhová, el innen. De a fene nagy büszkeségem, én aztán nem adom fel! Mikor végre ott vagyok, ahol lennem kell. Küzdök én azért az egyetlen helyért, amit nekem találtak ki. Szükségük van rám, ahogy nekem is rájuk. Mint ahogy a kamillateának is a mézre vagy a reggeleknek az ölelésre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése